Szülői látogatásom a Waldorf iskola első osztályában.

Nagy örömmel töltött el, hogy ebben az iskolában a tanító igényli, kifejezetten kéri a szülőket, hogy látogassanak el az órákra, és saját szemükkel lássák azt, hogy a gyerekük hogyan tanul, hogyan viselkedik, hogyan érzi magát. Itt ugyanis fontos az, hogy a szülő tudja, ismerje azt a közeget, hangulatot, szellemiséget, amelyben a gyereke a kisgyermekkor és az óvoda után idejét tölti. Mondhatnám azt is, hogy az iskola fontosnak tartja azt, hogy a szülő megismerje gyermeke házon kívül töltött hétköznapjait. Ami, valljuk be, a világ legnormálisabb dolga! Alig vártam, hogy lássam, csemetém mivel foglalatoskodik az iskolában, hogyan nyilatkozik meg, milyen a viszonya a tanítóval, a többi gyerekkel. A fiam is szívesen elmeséli, hogy mi történt az iskolában, és abból sok minden ki is derül, de tudtam, hogy teljes képet csak úgy alkothatok, ha a saját szememmel látom őt a közösségben.

A ruhafogas elé, a kis öltözőpadra ültem, és igyekeztem beleolvadni a háttérbe, hogy ne zavarjam a gyerekeket. Hamar rájöttem, hogy én itt senkit nem zavarok, olyan intenzív és örömteli munka folyt a szemem előtt, amit az én jelenlétem nem befolyásolt. Ha valaki ki is tekintett a fogasok felé, akkor attól a gyerektől egy széles mosolyt kaptam. Nekem ez volt az én első találkozásom a Waldorf pedagógiával, szemtől szembe. Most láttam először Waldorf pedagógust munka közben, és Kedves Olvasó, le voltam nyűgözve! Éberség, türelem, játékosság, empátia, és ezek ölelésében az aktuális alkotó munka: a betűírás. Először teáztak, beszélgettek, majd gyertyát gyújtottak, volt egy közös imádság. Ezután kezdődött a mozgás, ami alatt verseltek, énekeltek, kacagtak, súrlódtak, figyelték a tanítót, egymást, önmagukat. Ami valljuk be, nem kis teljesítmény, teljes embert - gyereket kíván. Ha valaki elfáradt, leülhetett pihenni, nem volt kényszer, nem volt hatalmi szó. Értelmes magyarázatok voltak, józan reakciók. (Az egyik kisfiú fáradt volt, kiderült hogy előző este sokáig fenn maradt. A tanító türelmesen elmondta, - gondolom nem először-, hogy miért fontos, hogy egy elsős időben ágyban legyen, és kipihenje magát. A kisfiú pár percig pihent a szőnyegen, töltődött egy kicsit, és folytatta a munkát, teljes odaadással.) Aztán mese következett, majd lerajzoltak néhány momentumot a meséből. A padok körbe vannak rakva a csodálatos nemezszőnyeg körül, amit mi szülők készítettünk a gyerekeinknek. Én teljesen meghatódtam, amikor a rajz végén felálltak, és a tekeredik a kígyót énekelve, kézen fogva körbetekeredtek a padok körül, és megnézték egymás rajzait. Itt mindenki alkot, ahelyett hogy versenyezne. Mindenki munkája egyformán fontos és értékes, legyen az egy gyönyörűen kidolgozott rajz, vagy pálcikaemberkék lebegése a papíron.

A mese az egyik betűhöz kapcsolódott. Itt ugyanis először a betűvel mint hanggal, hangzóval ismerkednek meg. A S betű meséje tele volt susogással, sással és napsütéssel, szinte érezni lehetett, ahogyan a s hang betöltötte a teret, suhogott, mint a nád a szélben, simogatott és suttogott. Erről rajzoltak aztán. Még mielőtt leírnák a betűt magát, kirakják kukoricaszemekből, gyurmából, kavicsokból. Szóval, magukévá teszik a betűt: az ideát, a hangot, a képet.

Aztán elővették a tízórait, került egy újabb csupor tea, a gyerekek meg vígan falatoztak, beszélgettek, cserélgették az elemózsiát. Én is elővettem a szendvicsemet a fogas alatt, és evés közben arra gondoltam, hogy Istenem, ha ide járhatnék én is!!! Milyen csodálatos lenne belenőni egy elfogadó, szerető kreatív közösségbe, ahol az egységben én az lehetek, aki vagyok. Ahol a tanító úgy vezet engem, hogy tudja, lábam melyik utat bírja. Ahol a cél közös: érző, értő, igaz emberré válni.

Azt mondják, a mai világból eltűntek a mesterek, az igazi szellemi vezetők. Lehet, hogy így van. Én azonban láttam egy embert: Tanítónak hívják, aki éberségével, odaadásával, elhivatottságával mutatja az utat. A gyerekeinken keresztül nekünk, szülőknek is. Végül is, teljesült a kívánságom: nemcsak a fiam, de én is lehetek itt diák!

Ráki Csenge