Matsuo Basho: Fehér Pillangó

Fehér pillangó szállt a gyöngyvirágra s én szinte félek: nem lélek?

18 évesen Kepes András akkor futó Apropó című műsorában láttam Frederick Leboyer-t, és az ő gyengéd születés módszerét. Akkor elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, szeretném őt ennek szellemiségében világra hozni. Erre aztán még 13 évet kellett várnom, de amikor eljött az óra, sikerült gyertyafénynél, természetes, emberi módon világra segítenem a fiam. Akkor már azt is tudtam, hogy ha egyszer ebből a kicsi lényből iskolás nagyfiú lesz, szeretném, ha Waldorf iskolába járna. Még a húszas éveimben, amikor Angliában éltem, találkoztam ezzel a módszerrel, és bár a saját családalapítástól még fényévekre voltam, éreztem azt a finom, átható energiát, ami az ottani óvodába, iskolába járó gyerekeket körülvette. Aztán meg már csak azt vettem észre, hogy október van, és egy év múlva ilyenkor a gyerekem már az általunk választott iskolába fog járni! Úgyhogy egy délelőtt bekopogtam a Kismacsi iskola irodájának ajtaján, és találkoztam két kedves emberrel: Szöcskével és Tamarával. Örömmel fogadtak, és tőlük tudtam meg, hogy akkortájt kezdődtek azok a havonta megtartott szülői estek, amelyeken az iskola bemutatkozott az érdeklődő szülőknek. Emlékszem, hogy az első esti beszélgetés után szárnyakon repültem haza, annyira tetszett, amit láttam. Paszternák Klári, Tasnádi Tímea, Pénzes Bernadett és leendő osztálytanítónk, Kotormán Márta végtelen türelemmel, kedvességgel és megértéssel válaszoltak ezernyi kérdésünkre. Megmutatták, hogyan dolgoznak ők. Emlékszem, hogy édesanyámat is (aki 40 évig volt tanító) elvittem az egyik ilyen beszélgetésre. Kaptunk mozgásos feladatokat, játszottunk babzsákkal, csetlettünk botlottunk, hatalmasokat nevettünk, és zavartan, de örömmel tudtuk meg, hogy a gyakorlatok az első osztályban naponta elvégzett mozgássorozatok voltak. Lassan kezdtük megismerni egymást, mi szülők. A negyedik, ötödik alkalom után az egész elkezdett nagyon belsőségessé válni, lassan kiderült, ki honnan jött, milyen az élete, a világról alkotott képe, a gyermekéhez való viszonya. Nagyon jó érzés volt, hogy ha ebbe az iskolába jövünk, itt valódi közösség és kommunikáció vár ránk. Itt a gyermek nem csak egy a sok közül, hanem egy családnak a része, amely család szerves, állandó együttműködésben van a tanítóval, az iskolával. Hogy nem egy gyárba kell beadnom a gyerekemet, akit aztán majd várhatok délután 4 kor az épület előtt, és a szülői értekezleten én leszek az egyik gyerek anyukája, aki legyen szíves, adja be az osztálypénzt, és buzdítsa a gyerekét arra, hogy beálljon a sorba, teljesítsen, mert csak így érhet el eredményt. Például, hogy karácsonyra írni, olvasni tudjon. E helyett a szemlélet helyett -a Waldorf módszer hatékonyságán és működőképességén túl, amelyet nálam sokkal okosabb emberek, mint  Vekerdy Tamás  vagy az iskola tanítói gyönyörűen és érthetően tudnak artikulálni- itt valódi érdeklődést, odaszentelődést láttam. Minden alkalommal teával vártak minket, gyertya égett, körben ültünk, és felszabadultan lehetett beszélgetni. A hangulat nem személytelen volt, hanem befogadó és nyitott. Pedig szinte mindannyian különböző területről érkeztünk. Értelmiségiek, vállalkozók, fizikai munkások, művészek. Az idő múlásával felfedeztük, hogy mennyi közös dolog van bennünk, és hogy milyen nyitottak vagyunk egymásra. Mindenki tudott valami olyat hozzátenni a közös beszélgetéshez, amiből meríteni, tanulni lehetett. A tavasz eljöttével már kézzel fogható volt a lelkesedés: ha idejövünk, és együtt elkezdjük 8 éves Odüsszeiánkat, rengeteg dologra képesek lehetünk. Olyan minőségi változás állhat be mind a gyerekeink, mind a szülők életében, ami hosszan tartó inspirációval szolgálhat egy család számára. Áprilisban volt a nagy nap, amikor a gyerekekkel jöttünk el az iskolába. A legtöbb gyereket akkor láttuk először a családjával. Az akkori elsős szülők szendvicsekkel, gyümölccsel, frissítőkkel vártak minket, miközben Mötyi néni, az osztálytanító átvitte a gyerekeket a szomszédos terembe, egy közös játékra. A gyerekeknek játék volt, mesét hallgattak, mozogtak, rajzoltak, jól érezték magukat. A tanítók pedig szakavatott szemmel figyelték az iskolaérettség jeleit. Ez után a nap után, (ami az én fiamnak nagyon tetszett) Mötyi néni ellátogatott a gyerekek óvodáiba is, ahol eltöltött velük egy délelőttöt.

Kedves Olvasó! Hol van ilyen manapság, hogy a leendő tanító elmegy az óvodába, beszélget az óvónőkkel, akik évekig gardírozták a gyerekeinket? Játszik velük, megnézi őket az óvodai közösségben? Mötyi néni részletes anamnézist kért a gyerekekről. Emlékszem, hogy órákat töltöttünk a megírásával. (Nemcsak mi, mindenki más is.) Nagyon jó érzés volt, hogy tudni akarják azt, hogy milyen volt a kisgyermekkora, milyen a környezete, a habitusa, mit szeret, mit nem szeret, hogyan viszonyul a családhoz, a világhoz. Az én anyai szívemnek ez volt a végső biztosíték: itt a tanító tudni akarja, ki az a gyerek, akivel ő együtt fog dolgozni 8 éven keresztül. Tudni akarja azért, hogy a tőle telhető legjobbat hozza ki magából, a gyermekből, a közösségből. Engem ez teljesen meggyőzött. Egy ilyen közegben-gondoltam- bármerre is forduljon a világ, a fiam biztonságban lesz, szerető, elfogadó és támogató energiák fogják körülvenni. A tárgyi tudás mellett emberséget, toleranciát, együttműködést és kreatív hozzáállást fog tanulni.

Valljuk be, ezek nélkül az attribútumok nélkül a lexikális tudás nem sokat ér. A harmonikus, teljes élet kialakításának lehetősége nem az absztrakt, információ alapú tudásban van.

A tárgyi tudás csak akkor bír igazi teremtő erővel, ha azt az ember önmagával és az őt körülvevő teremtett világgal összhangban alkalmazza. Ehhez pedig szükség van önismeretre, éberségre, a világnak olyan ismeretére, amelyben az nem pusztán egy hely, ahol élünk, hanem egy állapot, amelyet mi alakítunk.

Azt gondoltam, hogy szülőként egy nagy felelősségem és feladatom van: hozzásegíteni a gyerekemet ahhoz, hogy teljes, egészséges ember váljon belőle. A többi már úgyis az ő dolga lesz. Nem én fogom megválasztani a foglalkozását, a barátait, a szerelmeit, az élethez, a pénzhez, a természethez való viszonyát. De szerencsére iskolát, azt - most még- választhatok neki! Ennek fényében vártuk az első igazi iskolai tapasztalatot: a Fészekrakó tábort, amelyre júniusban került sor, és amelynek egy hetes időtartama alatt ténylegesen elkezdődött az utazás egy új életszakasz felé.

Folytatás következik.