Június közepén, amikor a Kismacsi iskolában már éppen befejeződött a tanév, de a tanítók és a gyerekek még az utolsó simításokkal búcsúztak az évtől, és jókedvűen jártak keltek az iskola udvarán, megjelent a kis csapatunk, hogy megkezdje első közös munkáját, ismerkedését egymással és a helyjel. Mötyi néni összegyűjtötte a gyerekeket, és elvonult velük. Ismerkedni, dolgozni, együtt lenni. Játszottak, nemezeltek, festettek, sétálni mentek, kóstolgatták, ízlelgették egymást. Mi szülők pedig neki kezdtünk a nemezpárnák készítésének. Sokunknak ez volt az első találkozása a nemezeléssel. Szerencsénkre az egyik szülő nemezelő iparművész, így szakavatott kezek alá kerültünk. A nemezpárna egy hosszú és fáradtságos munkával megalkotott lapos párna, amelyen a gyerekeink - ha jól sikerült a munka- 8 évig fognak ülni. Rárakják majd a székükre, arra ülnek a földön, miközben meséthallgatnak, egyszóval szerves része lesz az iskolai életüknek. A párna közepére, a fehér alapra egy minta kerül, amit a szülő választ ki. Félegyházi Erika, az egyik Waldorf tanító elmondta nekünk, hogy mire figyeljünk a minta kiválasztásánál. Vegyük tekintetbe a gyerek személyiségét, és figyeljünk arra, hogy az általunk választott szimbólumon keresztül fog a földhöz csatlakozni, tehát az legyen olyan, amin keresztül a gyerek a neki való, jótékony energiákat fogadhatja magába. Vicces volt, ahogy mindenki izgalomba jött. Milyen is a gyerekem? Szertelen és vadóc? Mert akkor olyan minta kell, amelyik összefogja, középpontozza. Vagy éppen magába forduló, visszahúzódó? Mert akkor a minta ki kell hogy nyissa, hogy lénye kiáradhasson. Kedves Olvasó, 2 délelőttöt töltöttünk el azzal, hogy különböző hagyományok szimbólumrendszerét tanulmányoztuk, saját képeket, mintákat rajzoltunk. Közben beszélgettünk és rengeteg dolgot tudtunk meg egymásról, és a gyerekektől is. Velük összefutottunk egy tízóraira, aztán már csak a közös ebédnél találkoztunk. Szép idő volt egész héten, így kihordtuk az ebédlőből a székeket, asztalokat, és kint ettünk a szabadban. Együtt, mindannyian. A második nap végére papíron megrajzoltuk a mintákat, kivágtuk, és elkezdődhetett a nemezelés. Kiraktuk aszíneket, ráraktuk a fehér gyapjút, és elkezdtünk gyúrni. Forró szappanos vízzel kell belocsolni a gyapjút, aztán feltekerni, mint egy szőnyeget, és órákig, sőt, összességében napokig kell gyúrni, hogy a gyapjú összeálljon, megkeményedjen. Közben kitekerni, locsolni, betekerni, és minden oldalról alaposan gyúrni. Gyúrófával, csupasz karral, de volt, hogy lábbal tapostuk végig a betonon, oda vissza. Mindezt együtt. És örömmel. Közben került agyag is, amiből bögréket formáztunk, meg egy nagy teáskannát, amit aztán a nyár folyamán kiégettünk, abból teáznak a gyerekeknap mint nap. Az agyagozás nagyon vidám volt. Előfordult, hogy valaki több napon át küzdött egy bögrével. Volt aki hazavitte a darab agyagot, és otthon is csinálta. Képzeljenek egy 12 családot, akik közül csak kevesen voltak járatosak a kézművesség rejtelmeiben. Rengeteg nevettünk és nagyon jól szórakoztunk egymás alkotásain. A humor csodálatos eszköz arra, hogy felszabadítsa az egymás nem ismeréséből fakadó esetleges gátlásokat. A 3. nap végére már olyanok voltunk, mintha régóta ismernénk egymást. Már tudtuk, ki honnan jön, ki a csendesebb, a szemlélődő, ki a minden lében kanál, ki a szellem szolgálója, ki a praktikumé. És közben a gyerekek is ismerkedtek az iskolai léttel: egymással, a tanítóval, azzal a még kicsit félelmetes ténnyel, hogy itt egész délelőtt munka van, figyelni kell, jelen kell lenni. Mire eljött a péntek, szinte mindenkivel sikerült hosszabb rövidebb ideig beszélgetni, az életről, egymásról, a világ dolgairól. Úgy, hogy közben járt a kezünk, alkottunk, dolgoztunk. Minden nap feltöltődve értünk haza, azzal a nemes fáradtsággal átitatva, amit akkor érez az ember, ha valami hasznos, értelmes dolgot csinált. Bennem akkor tudatosult először, hogy nemcsak a gyerekek, hanem mi szülők is egy új fejezetet kezdünk az életünkben. Találkoztam 12 családdal, akikkel az életem össze fog fonódni az elkövetkezendő 8 évre. Sőt, ha szerencsések vagyunk, még tovább is. Új, friss energiákat éreztem, amik majd beépülnek a hétköznapjaimba, felfrissítve, megújítva azokat. Régen éreztem már ekkora erőt abban, hogy különböző emberek egy közös célért (a gyerekeikért!) igazi alkotó közösséget hoznak létre. Mert itt, a Waldorf iskolában nem csak a gyereknek kell elvégezni a rá szabott munkát, hanem nekünk felnőtteknek is ki kell vennünk a részünket belőle, máskülönben nem működik a rendszer. A Fészekrakó tábor végére mindannyian gazdagabbak lettünk egy csodálatos nemezpárnával, és az elhatározással, hogy nyáron is találkozni fogunk, hogy előkészítsük az osztálytermet, és hogy készítsünk egy nemezszőnyeget. Hogy a szülők munkája, szeretete, áldozata és törődése ott legyen minden nap a talpuk alatt.

Ráki Csenge