Szentjánosbogár

Szerelmes tücskök énekelnek,
de a kis fénybogár nagyobb.
Az némán vall szerelmet:
ragyog.

/Japán népdal/

Fészekrakó tábor után jött a nyár. Mötyi néni, az osztálytanítónk arra kért minket, hogy augusztus utolsó hetére ne tervezzünk nagy programot, mert az a hét már a közös készülődés hete lesz. A szülői levelező listán egész nyáron tartottuk a kapcsolatot egymással. Megszerveztük, hogy augusztusban elkészítünk egy nemezszőnyeget. Nemezelő iparművész szülőtársunk a Hortobágyon dolgozott, az ő műhelyében készült a szőnyeg. Felváltva jártunk ki a Hortobágyra és amíg mi szülők megrajzoltuk és gyapjúból kiraktuk a szőnyeg mintáját, addig a gyerekekegyütt játszottak. Nem csak a leendő osztálytársakkal, hanem azoknak kisebb és nagyobb testvéreivel is. Gyúrás közben sokszor gondolkoztam azon, milyen jó, hogy a gyerekek úgy kezdik az első közös évet, hogy már ismerik egymást.

A nyár szokása, hogy repül. A forró szelek szárnyán, a csillagoktól ragyogó égbolt alatt, és olyan hirtelen tűnik el az őszben, mint ahogy a még éretlen savanykás gyümölcsből másnapra duzzadó, édes ajándék lesz. Mire észbe kaptunk, már közelgett az évnyitó. Mindennapos vendégek lettünk a Kismacsi iskolaudvaron, a gyalupaddal, a fúrókkal, a festékes vödrökkel, a finom áttetsző függönyökkel együtt. A gyerekek játszottak, a fiúk kóstolgatták egymást, a lányok 'legjobb barátnők' lettek, a szőnyeg gyúródott, a terem pedig felkészült új lakóinak fogadására. Újabb visszatérő örömforrás-gondolatom volt: milyen jó, hogy mindannyian részt veszünk a munkában, hogy a gyerekeink látják, hogy anyáik apáik keze által alakul ki az a tér, amely szeptembertől az ő második otthonuk lesz.

Az évnyitó semmiben sem hasonlított az emlékeimben élő hagyományos évkezdő ceremóniához, amitől már gyerekkoromban is a hideg rázott. Közös éneklés után kedvesen köszöntötték a gyerekeket és a szülőket, majd következett az elsősök beavatása. A nyolcadikosok magasba emelt, összefonódott keze alatt, mint egy kapu alatt bújtak át a mi kis elsőseink. Mindenkit név szerint szólított a tanító néni, egy ének kíséretében, a gyerekek pedig a kisgyermekkorból a nagyok keze alatt beléptek az iskoláskorba. Ezután már nem velünk álltak, hanem együtt, a tanító néni körül. Körbejárt egy frissen sült nagy kerek kenyér, amiből minden elsős gyerek és minden elsős szülő tört egy darabot. Így lettünk kenyeres pajtások a többi iskolással és a többi szülővel. Voltunk egy páran, elsős anyukák, akik könnyes szemmel néztük a gyerekeink új életszakaszba lépését. De engem nem csak az hatott meg, hogy a fiam milyen egyenes háttal, bátran ment át a kapun, hanem az is, ahogyan az iskola tanárai és diákjai viselkedtek. Az elsősök itt olyanok, mint az új családtagok. Mint amikor az igazi családba testvér érkezik. Szeretet és tisztelet jár nekik, gondoskodás és odafigyelés. Ahogy végignéztem a nagy kamaszokon és a tanítókon, csupa csillogó szemet láttam, mosolyt és kedvességet. Azt, hogy ebben az évben a mi gyerekeink lesznek azok, akikre fokozottan oda kell figyelni, akiket óvni és terelgetni kell, szeretettel körülvenni, hogy megszokják és megszeressék ezt az új családot, az iskola új világát. És nemcsak a gyerekekre néztek ilyen kedvesen és megértően, hanem ránk is. Tudták, hogy milyen érzések kavarognak bennünk. Ők is átélték ezt, és ami olyan ritka manapság, nem felejtették el. Úgy éreztem, hogy itt az Idő folyamában minden momentumnak súlya és értéke van. Ezek az értékek tartják fenn azt a minőséget, amely a Waldorf pedagógia alapját képezik.

Sokan hiszik, hogy a Waldorf módszer a mai világban súlytalan. Azoknak, akikben beszámolóimat követően maradt még kétség kompetenciáját és színvonalát illetően, álljon itt egy záró gondolat:

Hamvas Béla mondja, hogy a gravitáció a dolgokban levő személyes hangsúly.