Rudolf Steiner és Karácsony Sándor szerint az ember anyagi testében, lelki struktúráiban, és szellemi szféráiban létező lény, melyet a minden egyes emberben megnyilatkozó individuum, az én foglal magába.

 Az ember fizikai teste az ásványvilággal közös, melynek törvényeit a biológiai folyamatok, az életerők új minőséggé szervezik. Az élő, a növényvilággal közös szféránk képes belső erőből növekedni, szaporodni. Ebben az élő testben működnek a pszichikus folyamatok -az ösztöneink, az érzékeink, észleleteink, indulataink, emlékezetünk, figyelmünk-, melyek egyrészt a testbe ágyazottak, de az emberi individuumban, a szellemben működnek tovább.

Az ember fejlődése a fent leírt szférákban 7 éves periódusokban szakaszolt, a nevelésnek az életkor törvényeihez kell igazodniuk.

A Waldorf-pedagógia a gyermekre úgy tekint, mint egy fejlődő növényre. érzékeivel csak az éppen látható állapotot figyelheti, de ezen felül olyan eszközöket keres a gyermek jövőbeni fejlődésére, mely annak rejtett természetéig hatol. "Az egész élet olyan, mint egy növény, amely nem csak azt foglalja magában, amit a szemnek tár oda, hanem rejtett mélységeiben még egy jövő állapotot is hordoz. Aki előtt növény van, mely először leveleket hord, nagyon jól tudja, hogy egy idő után a levelet hordó sziron virág és termés lesz. A növény rejtekén már most megvannak a csírák ehhez a virágzathoz és terméshez. Azonban hogyan mondhatná meg bárki is, milyenek lesznek ezek a szervek, aki csak azt akarná kutatni a növényen, amit az jelenleg tár a szeme elé. Az képes csak rá, aki a növény lényével megismerkedett".(Rudolf Steiner)

Ahhoz, hogy tanár és diákja között olyan kapcsolat jöjjön látre, amely a tanítás, tanulás folyamatát, az önfejlődést valóban segíteni tudja, a gyermek alapos megfigyelésére, megismerésére, megértésére van szükség. Ennek a megfigyelésnek eszköze lehet a temperamentumok vizsgálata, melyet Steiner kiterjesztett az ember lényének mind a négy állapotára; a fizikai-anyagi testre, annak formáira, a biológiai folyamatok rendszerére, a lelki, pszichikai jelenségek együttesére és a szellemi minőségeket megjelenítő individualitásra.

A nevelésnek az a feladata, hogy a gyermekben felismerve vérmérsékletének főbb jellemzőit, azok legkedvezőbb tulajdonságait erősítse.

"Ha egy gyermekben egyes hajlamokat veszünk észre, melyek a többiek felett túlnyomóak, s azért veszélyessé válhatnak, a nevelésnek feladata nem az, hogy ezeket a hajlamokat gyöngíítsék, hanem az, hogy helyesen irányozzuk, mert hisz éppen e hajlamok alkotják jellemünek alapját; mi jövőjére nézve veszélyessé válhatik, az egyszersmind erejének föltétele, s ki növendékénél az ily hajlamok megsemmisítésén dolgozik, úgy jár el, mintha valaki azért, hogy magát a gőzhajó katlanának szétrepedése ellen biztosítsa, a tüzet oltaná el." (Eötvös József)

-kolerikus temperamentum:

"Erős akarati adottságok és képességek, én-központúság jellemzik, a gyermek törekszik a nehézségek, ellenállások leküzdésére, kitartó és céltudatos cselekvésre, tanulásra, alkotásra képes; törekvéseinek akadályoztatása esetén dac, szembefordulás, önuralom elvesztése, elégedetlenség, agresszió, indulatkitörés is előfordul, viselkedése esetleg kiszámíthatatlanná válik." (Mesterházi Zsuzsa)

A kolerikus gyermek testalkatában legtöbbször határozott vonásokkal, karakteresen megformált. "Rendesen azt látjuk, ahogyan ez az erőteljesen felgyült belső fény, amely mindent fényteli módon befelé fordít, nemegyszer fekete, színfekete szemben jut kifejezésre." (Rudolf Steiner)

A kolerikus gyermek számára a tanítója tiszteletre méltósága a legfőbb tulajdonsága, "a gyermeknek meg kell őriznie azt a hitét, hogy a nevelő képes a dologra"(Rudolf Steiner), olyan autoritást kell mutatnia, mely példa lehet a gyermek jövőképe szempontjából.

-flegmatikus temperamentum:

"Környezete iránt kevéssé érdeklődik, gyakran indítékszegény, nehezen vesz részt a közös játékokban, feladatokban; lassú, nehezen teremt kapcsolatot, viselkedése inkább egyhangú, nincs csoportirányító szerepe, érdektelensége miatt esetleg nehezen tanul; kedvező tulajdonságai közé tartozik a türelem, meggondoltság, kitartás, megbízhatóság, kedvez?tlen lehet a rendetlenség, lustaság, igénytelenség." (Mesterházi Zsuzsa)

A türelmes, derűs flegmatikus, maga a "béke szigete", aki rendíthetetlen nyugalmával, fanyar humorával biztos sarkköve lehet a közösségnek. Türelmes, szöszmötölős alaposságával sokszor olyan feladatokat is rá lehet bízni, amelyhez másoknak nincs türelme. Legtöbbször testalkatában, mozdulataiban is a lágyabb formák jellemzik, ő a derűs piknikus, vagy a pacuha, akin mindig lóg a ruha.

A flegmatikus gyermeket nevelője körül kell vegye olyan társakkal, akiknek érdeklődése, szuggesztív hatása tudja leginkább felrázni. Kortársai lendületére lehet leginkább rábízni, ezért fontos, hogy jó legyen az a közösség, amelybe tartozik.

-szangvinikus temperamentum:

"Viselkedését a testi mozgékonyság, a lelki folyamatok gyors változékonysága jellemzi, nehezen tud egy-egy benyomásnál hosszabban elidőzni, érdeklődése gyorsan változik, hangulata csapong a bánat és a vidámság között; kedvező tulajdonságai közé tartozik a nyíltság, érdeklődés, barátságosság, közlési vágy, optimizmus, kevéssé kedvező lehet a nyugtalanság, könnyű befolyásolhatóság, szalmalángtermészet." (Mesterházi Zsuzsa)

Az általában nyúlánk, légies, "napsugaras" szangvinikus gyermek sokrétű érdeklődése miatt több irányból "megfogható", ugyanolyan színes, változatos eszközökkel, mint ő maga. A szangvinikus gyermek számára tanítójának szeretetre méltósága a legfontosabb tulajdonsága, ha erős érzelmi kötelék van kettejük között, az csapongó figyelme a tanítójához való ragaszkodásának útján fordulhat tartósan tanulmányai felé.

-melankolikus temperamentum:

"Gyakori jellemzője a lehangoltság, szomorúság, félrevonulás; könnyen sír, hajlamos a befelé fordulásra, pesszimizmusra, depresszióra; kedvező tulajdonságai lehetnek: mély érzelmek, lelkiismeretesség, felelősségérzet, szorgalom, alaposság; kevésbé kedvező: bizalmatlanság, gondterheltség, magányosság, félénkség, gátoltság, az alkalmazkodóképesség csökkenése, kisebbrendűségi érzés." (Mesterházi Zsuzsa)

A finom vonalú, halvány színekkel festett melankolikus gyermek számára tanítója nevelő hatásai közül az együttérzés a legfontosabb tulajdonság. ő maga is végtelenül megértő és gondoskodó tud lenni másokkal szemben, sokszor fordul szeretettel a kirekesztett mellé, ilyen módon a csoport szocializációjában fontos szerepe van.

Évek óta az a tapasztalat, hogy a különböző vérmérsékletek gondozása egyre nagyobb feladatot ró a nevelőre. A tulajdonságok keverednek, időről időre nehezebb a gyerekek indíttatását, irányultságát megfigyelni,

Ezzel együtt gyermekeink számára igen fontos tapasztalás lesz, hogy a nevelőjük igyekszik megismerni őket, nemcsak egyénenként, de azt is, mikor mit tanítson az adott korosztálynak. Nagyon fontos eleme ennek a gondolatnak, hogy élő, eleven tapasztalás, megélt tudás birtokába jussanak. Ennek érdekében iskolánkban nagyon sok az élőbeszéd, a mese, a különböző korok tudásának "eleven" átadása. Ehhez ismernünk kell a különböző korok és korosztályok gondolkodását, megismerő képességét.

A gyermekek nemcsak testi fejlődésékben járják végig a törzsfejlődés szakaszait, de újraélik az emberiség kulturális evolúcióját, azaz jól megfigyelhetően tükrözi a gyermek gondolkodása az emberiség kultártörténeti állomásait. A kicsi gyermek éppúgy "lelkesíti" a világot, mint az archaikus korok embere, lépésről-lépésre megfigyelhető az emlékezet, a logika, vagy akár az újkor technikai gondolkodásának megjelenése.

A művelődési anyagot, a módszereket, de még a gyermeket körülvevő környezetet is annak tudatában kell kialakítani ill. megteremteni az iskolában, hogy ebben a fejlődésben éppen hol tartanak gyermekeink. Nem kell tehát mindenáron a ma oly divatos logikát fejleszteni, amikor az emlékezet a legerősebb oldala, hanem sok-sok memoriterrel, verssel, szorzótáblával kell terhelni őket, és később, 12 éves koruk körül, amikor a görögség "örökébe" lépnek, fedezni fel velük a "logosz" hatalmát a gondolkodásban.

 

A gyermeki fejlődés szakaszai:

Az antropozófiára épülő Waldorf-pedagógia emberszemlélete szerint az ember lénye négy egymásra épülő szintből áll. A fejlődés 7 éves periódusokra tagolódik, ami a születéstül nagyjából a 28. életévig tart. Programunkban az első két szintről ejtünk bővebben szót; az első 7 év az iskolaidőt megelőző időszak az iskolaérettség kérdéseivel, a második szint az általános iskola éveiről szól.

1. szint, 0-7 év:

Az első hét évben, mely a szüáletéstől a fogváltás időszakáig tart, a fizikai test fejlődésének dominanciája, akarata erőteljes megnyilvánulása a jellemző. érzékei különösen intenzíven működnek, anélkül, hogy élményeit meg tudná szűrni. Fizikai fejlődésének irányait az a környezet, az a példaadás fogja meghatározni, ami őt körülveszi, hiszen teljes figyelmét a külvilág megtapasztalása uralja; Pl. látószervei, hallása, beszéde, gondolkodása, mozgása a szerint fejlődik, milyen fény-, hanghatások érik, milyen lehetősége van a szabad mozgásra, mit lát és hall, mit tapasztal maga körül.

"A fizikai szerveknek ebben az időben kell meghatározott formákat ülteniük; szerkezeti viszonyaiknak bizonyos meghatározott irányokat és tendenciákat kell felvenniük. A továbbiakban során is tart a növekedés, azonban ez a növekedés minden későbbi időben azoknak a formáknak az alapján történik, amik a megadott időig alakultak ki. Ha a helyes formák alakultak ki, helyes formák nőnek tovább, ha torz formák, úgy torz formák nőnek tovább." (Rudolf Steiner)

Azoknak az erőknek egy része, melynek a gyermeki szervezetben a fent leírt belső változásokat létrehozták, a hetedik életév környékén felszabadul. Lehetővé válik, hogy más területen fejtsék ki hatásukat. A gyermek hirtelen megnyílik, elkezdődik a fogváltás. Hét éves kor körül a gyerek képes lesz bizonyos tevékenységekben önállóan elmerülni, figyelmét összpontosítani. Megfigyelhető szocializálódása, azaz másokkal tevékenyen együtt tud működni. Betartja a játékban, vagy otthon kialakult szabályokat. Az iskolaérett gyermek képes bizonyos elvonatkoztatásokra, melyet hét éves kora előtt hiába vártunk volna. Gondolkodása képszerű, melyet az absztrakció csak később, fokozatosan kell, hogy felváltson. "Ha hétéves kora előtt tanul írni-olvasni a gyermek, az a fizikum gyengülését okozhatja, mert olyan belső erőket von el a testtől, amelyek még a szervi fejlődését lennének hivatva szolgálni" (Molnár V. József)

2. szint, 7-14 év:

A 7-14. életév a fogváltástól a serdülésig tart, iskolánk szempontjából lényeges, hiszen ezzel a korosztállyal foglalkozunk.

"Ahogyan a gyermeknek hetedik évéig a fizikai példaképet kell megadni, amit utánozhat, így az alakuló ember környezetébe a fogváltás és a nemi érés között mindazt be kell illeszteni, aminek benső értelme és értéke szerint tájolódhat." (Rudolf Steiner)

A gyermekek fejlődése ebben az életkorban nem egyenletes;

7-9 évesen a gyermekekben erőteljes tanulási vágy jelentkezik, amelyet még áthat az előző szakaszra jellemző utánzás. A tanító ezért "követhető" példa kell legyen tanítványai előtt, aki személyes érdeklődésével, kreativitásával, szabadságával táplálja teremtőerejüket. "Forrása" és nem közvetítője a tanítandóknak, pl. maga írja a betükhöz, számoláshoz, kézimunkához stb. szánt meséit. Ezek nemcsak az adott tárgyban való kutakodásait tartalmazzák, hanem azt is, hogy mit tud a gyermekekről, mit tud az osztályról. Óriási élmény a gyerekek számára, hogy a tanító személyesen rájuk készül. átélik lelkesedését, de azt az erőfeszítést is, amibe ez került. Igen sokat tudnak meríteni ebből az energiából, és jóval lendületesebb lesz a munka, mintha előre gyártott anyagból készültek volna.

Az első osztályos gyermek egészben, egységében látja a világot. Valahogyan úgy, amilyen egy kis mag, mely kibontatlanul hordja a teljességet. Az ilyen korú gyermek számára annyira egységes a világ, hogy még a tér, idő és a formák sem különültek el egymástól, ezért ebben az életkorban, ha mesélünk, tündérmeséket mondunk. Ezek közvetítik a legalapvetőbb értékeket a gyermek számára, a magukkal hozott ősképekben erősítik meg őket; az élet értelmét a lelki nagyságban és a szellemi tisztaságban találjuk meg. Fontos, hogy a mesélő lehetőleg ne olvassa, hanem fejből mondja, hogy a gyermek átélje azt a szellemi erőfeszítést, és érzelmi azonosulást, amit a mesemondás követel meg a mesélőtől.

Ebben az életkorban bontogatják a számok világának csíráit is: mind a négy alapműveletet egyszerre, összeféggéseiben, ritmusaiban élik meg. Egész valójukkal részt vesznek ennek a világnak a felfedezésében, hosszú számsorokat dobbantanak, ugrálnak végig, behunyt szemmel számlálgatják a kezükbe tett terméseket, de még a talpukkal is megbecsülik, számolják a gesztenyéket. Minden percüket áthatja a művészi igényesség és a teremteni tudás vágya.

A művészet nyelve az, amelyen "szólva" szívesen és kitartóan gyakorolnak gyermekeink, hiszen szépet és jót teremteni olyan aktív képzelőerőt, akaratot, tartós figyelmet hív elő a gyermekekből, mely megalapozza a gondolkodás-érzés-akarat teljességét.

Második osztályban a gyerekek hasonló azonosulási vággyal hallgatják a meséket, de a tér-idő- és formaegység, mely az elsősöket jellemezte, felbomlik, karakterizálódik. (Persze ez nem azt jelenti, hogy az osztályok között éles határvonalat húzunk a művelődési anyagot, módszereket illetően.) Ilyenkor a Waldorf iskolákban állatmeséket mesélünk. A tündérmesék után az állatmesék új minőséget hoznak; a földi élet nagy igazságai után, az ember tulajdonságairól szólnak. Távolabbról minden egységesebb, közelebbről pedig részletesebb, pontosabb. Az állatmesék szereplőivel való azonosulás indirekt, ezért egyiket, másikat ki is lehet nevetni. Nagyon sokat tanul meg a gyerek az emberről, az emberi kapcsolatokról. Ellentételezésként a tanító a szentek legendáiból olvas fel; a gyarlóság és a tökéletességre való törekvés ellentéte így fog egységet alkotni a második osztály életében.

A harmadik osztályos gyermek lassan "megérkezik a földre". Ha ügyesek vagyunk, sokat megőriz egységben való látásásból, mégis az e korra jellemző erőteljes önállósodási folyamatban elveszti spontán utánozó kedvét. önmagával és a világgal konfliktusba kerül, hiszen már olyan közel került az eddig követett emberekhez, emberi dolgokhoz, hogy óhatatlanul meglátja töképletlenségüket.

Ezért aztán elveszíti biztonságérzetét, és kapaszkodókat keres. A gyermek annak akar utánajárni - amit egyébként korábban teljesen magától értetődőnek tartott-, hogy a tanár tényleg egy átfogó világ- és életismeret birtokában beszél-e, cselekszik-e? Ez a kérdés azonban soha sem verbálisan, hanem a tudatalattiban fogalmazódik meg.

A gyermekben megjelenik a szándék, hogy tisztelje azt, amihez eddig gyermeki szeretettel ragaszkodott, de érezni akarja, hogy tisztelete megérdemelt. Fontos, hogy a tanár védelmezőn álljon a gyermek mellett, mikor kilép "az aranykorból a színpompás világba". Biztonságot adó, szerető közösséget kell kialakítania, ő lesz a földi autoritás megjelenítője.

A gyermekek ilyenkor ismerkednek meg a bibliai történetekkel, a Legfőbb Autoritással. Ha az osztálytanító az ótestamentumból mesél, feleslegessé válik az elvont moralizálás.

Ez az az életkor, melyben "új szövetséget" kell kötniük a környezetükben élő emberekkel. Ez a csodálat és bírálat, a parancsok és az ellenszegülés kora, amelyben talán távoli sejtelemként már felbukkan bennük saját jövőjük képe is: egyszóval ez a kilencedik életév után bekövetkező válság, az új dackorszak. Nevelőiket sokkal éberebben tudják figyelni, mint korbban. De a tekintélyt is próbára teszik, nem azért, mintha el akarnák vetni, hanem mert meg akarják tartani.

A negyedik osztály ismerkedik hazája mitológiájával. Aki "megérkezett a földre", meg is kell gyökeresednie. Ebben az időszakban ég és föld kötődik össze azokban a mondákban, melyekben isteni és emberi még szemtől- szembe találkoznak.

Kilenc éves koruk előtt nem képesek teljesen tudatosan függetlenedni környezetüktől. Az az ösztönés szükségletük, hogy állatokkal, növényekkel, kövekkel, széllel, felhőkkel és csillagokkal azonosuljanak. Csak harmadik, ill. negyedik osztályban térhet át a tanár arra, hogy a dolgokat lépésről lépésre így írja le, "amilyenek azok valójában".

Az a harmónia, mely eddig a test felépítésének arányait jellemezte, a 10. életévtől fokozatosan elvész. A kisgyerekkori formák lassan eltünnek és az iskolaérettség korszakához hasonlóan ismét a végtagok növekedése, valamint az izomrendszer erőteljes fejlődése lesz a jellemző. Bezárul a testi fejlődés egy szakasza, hogy megindulhasson a nemi érés. A belső változások kiegyensúlyozatlanságot hoznak a lelki élet területén is. A gyermek a szüleivel, tanáraival távolságtartóbb lesz, de egyre nagyobb szerepet játszanak életében a kortársak.

Érdeklőádése az élő természetről az élettelenre fordul, annak tulajdonságai, törvényei felé. Gyűjtőszenvedély lesz úrrá rajta, az üveggolytól a bélyegeken át a világról szerzett információkig úgy szív mindent magához ill. magába, mint a szivacs. Elemeiben megjelenik az ismeretek rendezáse is, de ez majd a következő szakasz, a kamaszkor sajátja. Ekkor "raktározza el" azokat a tudnivalókat, melyeket a kamaszkor fog lelki és intellektuális szűrőjén át, a törvényesség igényének megjelenésével rendezni. "Ahhoz, hogy eléggé érettek legyünk a gondolkodáshoz, szükséges, hogy megtanuljuk tisztelni azt, amit mások gondoltak." (Rudolf Steiner)

A nevelőnek gondoskodnia kell arról, hogy a gyermek a fogalmakat, ítéleteit csak a második életszakasz végétől alkossa meg, hogy azok kellő megalapozottsággal, tapasztalattal, lelki gazdagsággal születhessenek. "Ha ezt a nevelési alapelvet követnék, nem kellene azt megélnünk, hogy túlságosan fiatal emberek úgy vélik, hogy eléggé érettek az ítélkezésre, s ezáltal megfosztják magukat attól a lehetőségtől, hogy az életet sokoldalúan és elfogulatlanul magukra hatni engedjék." (Rudolf Steiner)

A kamaszodó gyermek számára lassan elnémul a külvilág, érdeklődése egyre inkább a belő? világára irányul, "begyűjtött kincseit kell megszólaltania". A lelki és az akarati egyensúly megtartása érdekében a tanárnak komoly feladatok elé kell állítania tanítványait szellemi és fizikai téren egyaránt.

A második életszakasz végén megszűnik a felnőttek erőteljes nevelő hatása. Megváltozik, "mutál" a fiúk hangja, jelezve a külvilág számára, hogy "ne találj rám", ahogy a nagy kolóniékban élő madárfiókák változtatják meg hangjukat, mikor már érettek az önellátásra. Ettől kezdve többé nem találja meg fiókáját a madáranya, pedig azelőtt millióból is csalhatatlanul kiválasztotta a sajátját. Az embergyerek elszakadási vágya összetettebb; elutasítja az előző korok, az előző nemzedék igazságait, hogy újakat állítson helyébe. Közben minden vágya, hogy ezeket elismertesse, megbeszélje velünk. Nagy "világmegváltó" beszélgetések ideje ez, ha tudunk rájuk figyelni, szélsőségeiket bölcsen, felkészülten, humorral kezelni.