A gyermekről és a nyelvről:

Amikor a tantárgyak közül kiemelten, elsőnek az anyanyelvet választjuk, abban a nyelv emberek és kultúrák közötti kapcsolatteremtő eszköz volta mögött mély, az emberi művelődést is megelőző okaink vannak.

"És monda Isten: Legyen..., és lőn". (Mózes első könyve, 1.) A Biblia szerint Teremtő Igék hozták létre világunkat, az ötödik napon magát az embert is. A szó, a nyelv teremtette tehát az embert, és nem az ember a nyelvet. "Kezdetben vala az ige, és az ige vala az Istennél és Isten vala az ige". (János evangéliuma, 1.)

Az ember számára is nyitva áll földi léptékekben a szóval teremtés lehetősége; nem is olyan régen "varázsigékkel" áldottak, átkoztak, gyógyítottak nagyanyáink, de az adott szó törvényéhez sem férhetett kétség.

A gyermek még ismeri a szó hatalmát. Nemcsak a mesék varázsigéi természetesek számára, de egy szóval megállítható. -Nem szabad! -mondja édesanyja, és a kicsi abbahagyja a virégföld kilapátolását a szőnyegre, vagy folytatja ugyan, de lelkiismeret furdalással. -Buta vagy! -mondja neki a testvére, ő meg szalad az anyjához, és addig nem nyugszik, míg le nem mossák róla a gyalázatot, -szintén szóval. Ez megmutatja a nevelés irányít: a dicsérettől felragyog, ő lesz a megtestesült jóság.
"Senkiben sem menthetőbb a hízelgés, mint a nevelőben. Gyermeknél és ifjaknál a nem érdemelt dicséret többnyire jobb hatást tesz az érdemlett dorgálásnál, mely e korban a szilárdabb egyéniségeket csak elkeseríti, s a gyöngébbeket önbizalmuktól fosztja meg." (Eötvös József)

Az első mondatban a nyelvről, mint kapcsolatteremtő "eszközről" is szóltunk. Ez a kapcsolat térben és időben is működik, hiszen ugyanúgy közvetíti a szájhagyomány és az írásbeliség révén a múlt emberének szellemi-lelki tudását, állapotát, mint a jelen információit. Az iskolában azt az utat követjük, melyet az emberi nem kultúrája is bejárt, a gyermeki fejlődéssel párhuzamban. A tanításban különös fontosságának tartjuk a nyelv élő használatát, az okok közül hármat kiemelve:

1. A szó teremtő tulajdonsága miatt a gyermek átéli a meséket, történeteket, újraéli egy-egy fogalom születését. A lelki kapcsolatok, melyek a szó, a mese, a történet által tanítójához, és magához a témához fűzik, erős szálakkal szívódnak szívébe, elméjébe. Aki látott már összebújó, mesét hallgató "kicsiket", és magukba mélyedő, elcsendesedő "nagyokat", az tudja milyen közösségformáló ereje van az együttes élményeknek. Az egymás gondolataira figyelő, azokat beépítő beszélgetés, vita a szocializációra, gondolkodásra hat. Kb. a kilencedik évet megelőző időszakban ez az átélés, utánzás, azonosulási vágy olyan erős, hogy bármikor tud pl. kismadárrá, királyfivá válni, amit a tanító jól tud hasznosítani, hiszen a "tanítás" közben a gyermek maga lesz a gyökér, mely eősen kapaszkodva tartja a növényt, pedig soha sem lát napot. Ez valószínűleg mély nyomokat hagy a gyermekben. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen azonosulási példákat követ a gyermek, kit fog utánozni. Olyan meséket és történeteket kell a gyermek számára választani, amelyekből akár erkölcsileg, akár a világban való helytállása érdekében biztos alapokat meríthet. A népmesék alakjai, folyamatai ilyenek, ezért a kisgyermek számára leginkább magyar népmesét mesélünk, a gyermekek életkorának, temperamentumának és az évkörnek megfelelően válogatva.

2. Van egüszen praktikus oka is az élőbeszédnek, mesélésnek: ha a gyermek meg akar valamit tanulni, akkor legjobb, ha a megtanulandó információt nem önmagában szerzi meg, hanem összefüggéseibe ágyazva, tehát abban a környezetben megmutatva, ahova beletartozik. így az információ egész, azaz teljes lesz. Egy élőlényről pl. annak tulajdonságai felsorolása, rendszerezése által is alkothat valamilyen képet, de ha történetben ismeri meg ezeket a tudnivalókat, akkor azok egymással és a világgal is kapcsolatban lesznek. Az információk halmaza helyett a mesék, a történetek egységben tartják a megismerendő világot. Pl. a harmadik, negyedik osztályos természetismeret ezért az erdei iskola megélt tapasztalatai mellett nagyot merít a hazai természetórák novellakincséből.

3. A harmadik ok a mesélésre, élőbeszédre az a gondolkodásra való hatása. Ha egy gyermek lejtőn egyensúlyoz lefelé, tűbe cérnát fűz, rajzol, ügyesedik, keze-lába mozgását koordinálja. Ugyanúgy hat az agy formáira is építőleg, ha mesét hallgat, beszél, megfogalmazza gondolatait. A mese hallgatása közben belső képeket készít, különösen, ha az elbeszélő "fejből" mondja a történetet, mert a gyermek átéli azt a szellemi mozgást, érzelmi azonosulást is, amit a mesélés követel meg a mesélőtől.

Milyen is az a nyelv, melyet megismerni, amelyen tanítani és amit tanítani szeretnénk, azaz anyanyelvünk? Aki tanult idegen nyelvként ismerte meg annak ilyen;

Sir John Bowring: "A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre."

Karácsony Sándor szerint "előbb és szívesebben mondat, mint kifejezés, hamarabb mellérendelt, mint alárendelt forma, örömestebb ige, mint főnév"..."Magyar" a magyar nyelv artikulációs bázisa, grammatikájának mellérendelő elve és jelrendszerének a szemléleten alapuló képi ereje... Ugyanaz a lélek végzi mind a hármat, ugyanazzal a lelki munkával. Csak háromféle közegben végzi, innen a hármasság háromfélesége. A jelrendszer leglelke a beszédnek, az artikuláció a legteste, a grammatika viszonyítja egyiket a másikhoz."

A magyar nyelv, mint szerves jelrendszer eredendően a világ teljességét képletezi, idézi meg; mind szerkezetében, mind pedig műkáödési rendjében a (mitikus) valóságot ragadja meg, azzal egylényegű, a világ isteni - teremtő - rendjét nem csupán tükrözi, illetve ragadja meg, hanem mintegy újra is teremti azt fejünkben. Ebben a szerepkörben népművészetünkkel egylényegű. így várhatóan a rokonító (analógiás) gondolkodásnak megfelelően anyanyelvünk egyes "részrendszerei" és a teremtett világ alapvető összefüggései között lényegi párhuzamok adódnak.

A külső, alaki hasonlóságok meghatározásszerűen tartalmi hasonlóságokat idéznek meg. Jelentéshordozó szerepe csak a mássalhangzóknak van, ezt a mássalhangzó vázat lelkesítik meg, töltik ki az egyénhez jobban kötödő magánhangzák (melyek jellemző módon nyelvjárásbeli különbséget is kifejeznek). A nyelvi jel nem lehet önkényes. Az azonos - illetve csoporton belüli - mássalhangzók bokrai a világ összetartozó elemeit idézik meg: kalapál-kelepel, csal-csel, haj-héj, bak-bók, fonák-fenék, sarkantyú-serkentő stb. (Lugossy)

A valóság kétféle viselkedésének - állapot és folyamat - felel meg a szófajok két ő? csoportja, a névszók és az igék. A kettő kapcsolatát és egymásba való átmenetének lehetőségét különös tömörséggel jelenítik meg egyalakú szavaink: nő, tűz, ág, szív, sír stb.

Mivel nyelvünk nem alkalmazza a nyelvtani nem fogalmát, egy jelcsoport mindhárom létszint képviseletében megjelenhet (szellemi: hímnemű, lelki: nőnemű, testi: semlegesnemű).

A rokonító gondolkodásnak a mondattanban a mellérendelő szerkezet felel meg. A szóbokrok tagjai között sincs központi elem, viszonyuk mellérendelő (egymást határozzák, magyarázzák meg). A mondatot azonban az ige szervezi, ő fűzi össze a létállapotokat megidéző névszókat, a ragok segítségével.

Amikor az IGE megtestesül, Jézusnak nevezzük, általa Isten mintegy mellénkrendelte magát, az Istenfiáságban mellérendelő viszonyba kerültünk vele, társteremtők lettünk. Ige önmagában is alkothat mondatot (Alkonyodik). A Szent Koronán Jézus köldökéből nő ki a kereszt, ami nyelvünkben egyenlő az igével. (Gondoljunk a keresztszemes hímzésekre is, ahol egy keresztöltésnek ige a neve.)

A nyelvünket szabad szórend uralja, s mert szükségtelen, hiányzik belőle az absztrakció.

A párhuzamokban való gondolkodás áthatja nyelvünk, műveltségünk és gondolkodásunk egészét. észjárásunk szemléletes, nem szorul az elvonatkoztatás mankójára. A mondat feletti szinteken is hasonlatokban és párhuzamokban szerveződnek szövegeink, nyomról-nyomra haladva, lehetőleg kerülve az alárendeléseket és meghatározásokat.

Steiner a beszédről szóló második előadásában a lelki mozgásokat kifejező, "rokonszenves" magánhangzók, és a kívülről érkező, szellemi tartalmakat közvetítő "ellenszenves" mássalhangzók összefűzéseként beszél a nyelvről. A tanítás szempontjából ez azt jelenti, hogy a gyermek "akarati élete jó nevelőivé akkor lesznek, ha megpróbálják mindegyiküket rokonszenvvel, igazi rokonszenvvel körülvenni... Az ellenszenv, amely a megértésre tesz bennünket képessé- és a rokonszenv, amely szeretni tesz képessé bennünket."

A gyermek legsikeresebben ott tudja anyanyelvét használni, ahol ismerik és szeretik őt. Az anyanyelv ápolásnak színhelye ezért leginkább az otthon és az iskola lehet, hiszen élete első éveiben élő tapasztalatokat kell szereznie. Még kisiskolás korában is a gazdag nyelvi környezet, a sok-sok mese, vers, dal fejleszti igazán, tudatosan használnia csak lassan, fokozatosan, 3. osztálytól, a szófajokkal való ismerkedéssel kell . Igazán csak a felső tagozatban elemezzük a nyelvünket, amikor a lelki együttlétből ki tud lépni, és kívülről is rá tud látni.